...
– Ki kérdezett?
Igaz is – ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még sohase gondoltam?
Soha senki se kérdezett. Írtam és beszéltem és ágáltam s hadakoztam –
véleményem volt erről, meg amarról – szóltam életről, halálról, szerelemről,
költészetről, magamról, gyerekről és asszonyról és cserebogárról... ügyeltem
alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg számnévre,
igekötőre és névutóra – ütemre és rímre –, hogy érthető és világos legyen,
amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja fel s el
ne veszítse többé, akit megajándékozok vele. Feladványokat oldottam, csomókat
vágtam ketté, erőlködtem, hogy közelebb jöjjek kezdethez és véghez, a két
pólushoz, hol még nem járt sarkutazó...
De ki kérdezett?
Nem mondom, jártak nálam is körkérdésekkel, ankétokkal, hogy mi a véleményem a
divatról és hol ebédeltem legjobban. De ezeket elhárítottam, kitérő választ
adtam, nem volt mit mondanom.
Legtalálóbb válaszaim – most veszem észre – el nem hangzott kérdésekre
zengtek fel: miért csodálkozom hát a süket csöndben, hogy senki nem siet el
vele – legjobb tanácsaim annak szóltak, aki már elpusztult tulajdon hibájából
– miért csodálkozom hát, hogy senki nem követte?
Ki kérdezett?
Én megmondtam mindent előre – én láttam a fenyegető veszedelmet –, láttam a
sötét felhőt, s tudtam a villámról, ami lecsap. Láttam őket születni s rohanni
haláluk felé – láttam a bűnt, s megmondtam előre: ne így, ne ezt, átok és
gyalázat lesz belőle. Nevén neveztem a vackort s az ízes gyümölcsöt –
megmondtam, mi van belül –, miért nem válogattak hát, ahogy mutattam? Voltam
helyettük a csatorna szennyében nyakig – és csattogott légcsavarom a tiszta
felhők közt, helyettük –, és elmondtam, mit láttam amott, mit gyötrődtem
emitt, milyen a bűzös aljasság íze s milyen az illatos napsugáré – hát akkor
miért hemzseg még mindig a pocsolya boldogtalanok lelkétől s miért magányosak a
havas hegyormok? Én szóltam, hogy arra ne tessék menni – én szóltam, hogy erre
van az út –, hát akkor miért vannak telve a gödrök? Én táblát állítottam
szabad úszók és lubickoló gyerekek közé – miért puffadnak hát hullák a víz
fenekén?
Én minderre megfeleltem – de ki kérdezett?
Senki se kérdezett, igazad van, közbeszóló. Nem is értek rá kérdezni. Mert
megkérdezték a miniszterelnököt, hogy mi lesz a haza sorsa – és megkérdezték a
kereskedőt, hogy mennyiért adja –, és megkérdezték a kalóriát, hogy fog-e
sikerülni? Megkérdezték a cápát, helyes dolog-e a vegetarianizmus, megkérdezték
a betegséget, hogy érzi magát, megkérdezték a poloskát, hogy lehetne a
vérontást elkerülni? Megkérdezték a tüzet, egészséges dolog-e a jeges zuhany –
megkérdezték a vizet, mitől szokott tűzbe jönni? Megkérdezték a madarat, hová
repül, a napot, merre szállt?
De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homérosz? Ki kérdezett, Szókratész? Ki
kérdezett, Gautama Buddha? Ki kérdezett, Názáreti?
Shakespeare, Goethe, Madách, Dante, Beethoven, Kant... ki kérdezett?
Ember, aki tudod – ember, aki láttad –, ember, aki nézted, figyelted, élted
– tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielőtt lett –, ordítottál, hogy közeledik –
ki kérdezett?
Megváltó Atyaisten – aki tudod, hogy lehetne elkerülni, mit kellene tenni,
hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni –, ki kérdezett?
Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd
lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő
volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.
/Karinthy Frigyes/
2012. november 8., csütörtök
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése