2012. november 20., kedd
2012. november 18., vasárnap
Pötty nélkül...
Mit tehet az ember, egy eltört szerelemmel ?(kérdé anno a Generál)
Mit tehet az ember, ha egy egy de facto zakkant gazdasági miniszter ámokfutását látja napról napra?(kérdezem én, most)
Mit tehet az ember (én), ha a valagára egy pöttynyi piros festék sem jutott (ellopták?, más (az én kontómra) az egész fenekét kente be?, vacak minőség volt és mára már elkopott?, satöbbi?), kérjek menedékjogot a pápuáknál?
Jajj Istenem, mennyi megválaszolatlan kérdés...
Mit tehet az ember, ha egy egy de facto zakkant gazdasági miniszter ámokfutását látja napról napra?(kérdezem én, most)
Mit tehet az ember (én), ha a valagára egy pöttynyi piros festék sem jutott (ellopták?, más (az én kontómra) az egész fenekét kente be?, vacak minőség volt és mára már elkopott?, satöbbi?), kérjek menedékjogot a pápuáknál?
Jajj Istenem, mennyi megválaszolatlan kérdés...
Izrael vs Palesztina...
Nehéz ebben a kérdésben tisztán látni, okosságokat mondani, de azért az alábbi legalábbis elgondolkodtató...
2012. november 16., péntek
És tényleg...
"Annyi minden szarral kell még megküzdenem
egy tucat csörgősipkás lidérc horkol mellettem.
Választok egyet. Melyik tetsszen?
Melyik legyen a partnerem?"
/Quimby/
egy tucat csörgősipkás lidérc horkol mellettem.
Választok egyet. Melyik tetsszen?
Melyik legyen a partnerem?"
/Quimby/
(K) Orsolya és Kurt (V)...
Vannak időszakok, amikor jólesik magyarázatokat olvasni
olyasmiről, aminek voltaképp nincs magyarázata, mert nem is lehet.
Képtelen lelkiállapotokban tehát jöhet egy kis Vonnegut.
Nem véletlen, hogy a nagyon fiatalok kattannak rá elsősorban a
szerzőre, én magam is nagyon fiatalon bukkantam rá. A kilencvenes évek
elején-végén minden ismerősöm őt olvasta. Legalábbis a normálisabbak.
Harmadikosok lehettünk a barátnőimmel, elvetettünk nagyjából minden
szabályt. Legalábbis olyan szabályokat, hogy hogyan kellene kinézni,
miképp kellene viselkedni. Például nejlonzacskóban cipeltük a
cuccainkat, nagy, ronda, szétmálló darabokban, a tankönyvek közé
behajigáltuk a zöldségeket – mert mást egy ideig nemigen ettünk –, és a
halom tetején egy-egy olyan könyv pihent, amit éppen fontosnak
tartottunk.Mivel egymás között ment az állandó cserebere, nagyjából hasonló könyvek meredeztek ki mindegyikünknél, hirdetve ország-világ előtt, hogy éppen miben vagyunk elmerülve. Vonnegut jó ideig díszített minket. És a könyvekből vett idézetek a tankönyveinket, füzeteinket is. Képzőművésznek készülő barátnőm ugyan minden arcképet a történelem-, irodalom- és latinkönyvünkben Homonyik Sándorrá maszkírozott (erre sok év után sem tudott magyarázatot adni), de Sándor arcmásai alatt-mellett-fölött ott voltak a citátumok. Mivel jó ideje el vagyok merülve ezekben a régi emlékekben, fel kellett tűnjön, milyen sokat másoltam ki Vonneguttól. Konkrétan egy két éve elkezdett regényem (amit talán egyszer befejezek, mert nem rossz az alapgondolat, csak éppen hat fejezet után úgy éreztem, nem megy tovább) mottóját is tőle választottam, a nagy kedvencemből, a Macskabölcsőből:
„Hallottam, hogy így szól egy szomorú ember:
’Hova lett, hova a régi jó banda?’
Azt suttogtam a szomorú ember fülébe:
’A te régi jó bandád eltűnt a francba.’”...
...Mindenesetre ma már nem életreceptként olvasom Vonnegutot sem, és a jó munkáit (számomra legkedvesebb Az ötös számú vágóhíd, Bajnokok reggelije és nagyon-nagyon a Börleszk, hehe). De változó hozzáállás ide vagy oda, azt feltétlenül a szerzőnek köszönhetem, hogy mániákus archiváló lettem, hiszen – szól az egyik Kalüpszó: „Írjatok le mindent. A múltnak pontos megörökítése nélkül hogyan várhatnánk el férfiaktól és nőktől, hogy a jövőben ne kövessenek el komoly hibákat?” Persze jól tudjuk, hogy a hibákat, hiába minden, mégis elkövetjük. Aztán jön az összeomlás, elővesszük megint Vonnegutot, és – nem lehet mit tenni – nevetünk."
Hát így megy ez, hehe...
2012. november 14., szerda
Valahogy így...
Védekezés
Próbálgatom, tanulgatom,
hogy ne szeresselek nagyon.
Félelmesek a viharok,
s én romló törzsü fa vagyok.
S minden nagy érzés új gyökér,
mely földbe köt, ha mélyet ér.
Magam hullásra készitem,
gyökereimet gyengitem:
Ha a viharban dőlni kell,
fogódzás nélkül dőljek el.
/Áprily Lajos/
Áprily...
"Ámulni még, ameddig még lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.
Elálmélkodni megszokottakon:
az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon,
az azúrban kerengő vadmadáron,
a csillagon, ha végtelen terek
hajítják át a késő-nyári égen.
S ámulva szólni: Most voltam gyerek.
S vén volnék már – s itt volna már a végem?"
/
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.
Elálmélkodni megszokottakon:
az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon,
az azúrban kerengő vadmadáron,
a csillagon, ha végtelen terek
hajítják át a késő-nyári égen.
S ámulva szólni: Most voltam gyerek.
S vén volnék már – s itt volna már a végem?"
/
2012. november 8., csütörtök
Ki kérdezett...
...
– Ki kérdezett?
Igaz is – ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még sohase gondoltam? Soha senki se kérdezett. Írtam és beszéltem és ágáltam s hadakoztam – véleményem volt erről, meg amarról – szóltam életről, halálról, szerelemről, költészetről, magamról, gyerekről és asszonyról és cserebogárról... ügyeltem alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg számnévre, igekötőre és névutóra – ütemre és rímre –, hogy érthető és világos legyen, amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja fel s el ne veszítse többé, akit megajándékozok vele. Feladványokat oldottam, csomókat vágtam ketté, erőlködtem, hogy közelebb jöjjek kezdethez és véghez, a két pólushoz, hol még nem járt sarkutazó...
De ki kérdezett?
Nem mondom, jártak nálam is körkérdésekkel, ankétokkal, hogy mi a véleményem a divatról és hol ebédeltem legjobban. De ezeket elhárítottam, kitérő választ adtam, nem volt mit mondanom.
Legtalálóbb válaszaim – most veszem észre – el nem hangzott kérdésekre zengtek fel: miért csodálkozom hát a süket csöndben, hogy senki nem siet el vele – legjobb tanácsaim annak szóltak, aki már elpusztult tulajdon hibájából – miért csodálkozom hát, hogy senki nem követte?
Ki kérdezett?
Én megmondtam mindent előre – én láttam a fenyegető veszedelmet –, láttam a sötét felhőt, s tudtam a villámról, ami lecsap. Láttam őket születni s rohanni haláluk felé – láttam a bűnt, s megmondtam előre: ne így, ne ezt, átok és gyalázat lesz belőle. Nevén neveztem a vackort s az ízes gyümölcsöt – megmondtam, mi van belül –, miért nem válogattak hát, ahogy mutattam? Voltam helyettük a csatorna szennyében nyakig – és csattogott légcsavarom a tiszta felhők közt, helyettük –, és elmondtam, mit láttam amott, mit gyötrődtem emitt, milyen a bűzös aljasság íze s milyen az illatos napsugáré – hát akkor miért hemzseg még mindig a pocsolya boldogtalanok lelkétől s miért magányosak a havas hegyormok? Én szóltam, hogy arra ne tessék menni – én szóltam, hogy erre van az út –, hát akkor miért vannak telve a gödrök? Én táblát állítottam szabad úszók és lubickoló gyerekek közé – miért puffadnak hát hullák a víz fenekén?
Én minderre megfeleltem – de ki kérdezett?
Senki se kérdezett, igazad van, közbeszóló. Nem is értek rá kérdezni. Mert megkérdezték a miniszterelnököt, hogy mi lesz a haza sorsa – és megkérdezték a kereskedőt, hogy mennyiért adja –, és megkérdezték a kalóriát, hogy fog-e sikerülni? Megkérdezték a cápát, helyes dolog-e a vegetarianizmus, megkérdezték a betegséget, hogy érzi magát, megkérdezték a poloskát, hogy lehetne a vérontást elkerülni? Megkérdezték a tüzet, egészséges dolog-e a jeges zuhany – megkérdezték a vizet, mitől szokott tűzbe jönni? Megkérdezték a madarat, hová repül, a napot, merre szállt?
De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homérosz? Ki kérdezett, Szókratész? Ki kérdezett, Gautama Buddha? Ki kérdezett, Názáreti?
Shakespeare, Goethe, Madách, Dante, Beethoven, Kant... ki kérdezett?
Ember, aki tudod – ember, aki láttad –, ember, aki nézted, figyelted, élted – tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielőtt lett –, ordítottál, hogy közeledik – ki kérdezett?
Megváltó Atyaisten – aki tudod, hogy lehetne elkerülni, mit kellene tenni, hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni –, ki kérdezett?
Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.
/Karinthy Frigyes/
– Ki kérdezett?
Igaz is – ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még sohase gondoltam? Soha senki se kérdezett. Írtam és beszéltem és ágáltam s hadakoztam – véleményem volt erről, meg amarról – szóltam életről, halálról, szerelemről, költészetről, magamról, gyerekről és asszonyról és cserebogárról... ügyeltem alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg számnévre, igekötőre és névutóra – ütemre és rímre –, hogy érthető és világos legyen, amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja fel s el ne veszítse többé, akit megajándékozok vele. Feladványokat oldottam, csomókat vágtam ketté, erőlködtem, hogy közelebb jöjjek kezdethez és véghez, a két pólushoz, hol még nem járt sarkutazó...
De ki kérdezett?
Nem mondom, jártak nálam is körkérdésekkel, ankétokkal, hogy mi a véleményem a divatról és hol ebédeltem legjobban. De ezeket elhárítottam, kitérő választ adtam, nem volt mit mondanom.
Legtalálóbb válaszaim – most veszem észre – el nem hangzott kérdésekre zengtek fel: miért csodálkozom hát a süket csöndben, hogy senki nem siet el vele – legjobb tanácsaim annak szóltak, aki már elpusztult tulajdon hibájából – miért csodálkozom hát, hogy senki nem követte?
Ki kérdezett?
Én megmondtam mindent előre – én láttam a fenyegető veszedelmet –, láttam a sötét felhőt, s tudtam a villámról, ami lecsap. Láttam őket születni s rohanni haláluk felé – láttam a bűnt, s megmondtam előre: ne így, ne ezt, átok és gyalázat lesz belőle. Nevén neveztem a vackort s az ízes gyümölcsöt – megmondtam, mi van belül –, miért nem válogattak hát, ahogy mutattam? Voltam helyettük a csatorna szennyében nyakig – és csattogott légcsavarom a tiszta felhők közt, helyettük –, és elmondtam, mit láttam amott, mit gyötrődtem emitt, milyen a bűzös aljasság íze s milyen az illatos napsugáré – hát akkor miért hemzseg még mindig a pocsolya boldogtalanok lelkétől s miért magányosak a havas hegyormok? Én szóltam, hogy arra ne tessék menni – én szóltam, hogy erre van az út –, hát akkor miért vannak telve a gödrök? Én táblát állítottam szabad úszók és lubickoló gyerekek közé – miért puffadnak hát hullák a víz fenekén?
Én minderre megfeleltem – de ki kérdezett?
Senki se kérdezett, igazad van, közbeszóló. Nem is értek rá kérdezni. Mert megkérdezték a miniszterelnököt, hogy mi lesz a haza sorsa – és megkérdezték a kereskedőt, hogy mennyiért adja –, és megkérdezték a kalóriát, hogy fog-e sikerülni? Megkérdezték a cápát, helyes dolog-e a vegetarianizmus, megkérdezték a betegséget, hogy érzi magát, megkérdezték a poloskát, hogy lehetne a vérontást elkerülni? Megkérdezték a tüzet, egészséges dolog-e a jeges zuhany – megkérdezték a vizet, mitől szokott tűzbe jönni? Megkérdezték a madarat, hová repül, a napot, merre szállt?
De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homérosz? Ki kérdezett, Szókratész? Ki kérdezett, Gautama Buddha? Ki kérdezett, Názáreti?
Shakespeare, Goethe, Madách, Dante, Beethoven, Kant... ki kérdezett?
Ember, aki tudod – ember, aki láttad –, ember, aki nézted, figyelted, élted – tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielőtt lett –, ordítottál, hogy közeledik – ki kérdezett?
Megváltó Atyaisten – aki tudod, hogy lehetne elkerülni, mit kellene tenni, hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni –, ki kérdezett?
Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.
/Karinthy Frigyes/
2012. november 2., péntek
2012. november 1., csütörtök
Amelie csodálatos élete...
Szeretném visszakapni a régi életem, olyannak lenni, mint amilyen előtte voltam...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)